Sétáltunk egyet ma a Belvárosban (jó, tudom, ez nem a Modoros blog), és ha már, akkor megnéztük a Kossuth teret.
Hát.
Az nagyon jó, hogy nem mennek ott az autók, ezzel nálam már választásokat lehet nyerni. A feszített víztükrű medence is király, a túloldalon levők olyanok, mintha derékig a vízben állnának, csuda vicces.
(Bár állítólag az is benne van a medence előtti árokban, hogy így védve van az időnként elszabaduló tankokkal szemben az Országgyűlés. Hát, az sem utolsó, bár inkább jobban ki kéne kötni azokat a huncut kis tankokat.)
A nagy csupasz tér már kicsit agorafóbiás helyzeteket teremt; csakúgy, mint a Keletinél, itt sem sikerült a tervezőknek sem Aronson, sem E. T. Hall műveit elolvasni, így még kísérletet sem tettek, hogy olyan teret alakítsanak ki, amely hívogatná az embert, leülésre, beszélgetésre sarkallná. (Na jó, a medence mögött egy kicsit.)
Hanem amitől szomorú lettem, azok a lebeto... izé, lemurvázott fák. Mármint állítólag ez valami tömör murva, nem tudom, nálunk a népek ezt tuti betonnak mondanák. Keményebb, mint egy Motörhead-basszustéma.
Mesélte már ismerősöm, hogy ez van, de nem tudtam elhinni. Hát most láthattam: szép passzentosan, légmentesen körbe vannak betonozva murvázva. De tényleg.
Állítólag meg van/lesz oldva a vízellátásuk, de nem értem, hogy a klasszikus módszer (hagyunk némi földet a fa körül), miért nem volt itt jó. Sejtem, hogy egy nagyon plasztikus, sík felületet akar a tervező (borsódzik a hátam a mai magyar "építészettől", amelyben csak tervezőasztalon néznek ki jól a dolgok), de ez talán belefért volna a koncepcióba.
(A kép a belvaros.blogspot.com-ról van, egy technikai malőr miatt én nem tudtam fényképezni, amikor ott voltam)
