Tömegközlekedem, ahogy a sláger is mondja; és milyen jó az, lehet nézni a csajokat az embereket, imádom az arcokból kitalálni az életüket. Meg jó kis párbeszédeket lehet elcsípni.

Meg jó kis sofőr-monológokat (ami amúgy egy külön műfaj, nagyon ízes darabokat lehet olvasni–hallani a régi kocsisok szövegeiből pl.).

De itt most nem csípős káromkodások vannak, hanem – humor.
Ebben mégiscsak jók vagyunk mink, pestiek.

Szóval ülünk a villamoson, és egyre füligérőbb szájjal hallgatjuk a vezetőt.
Mert a vezető nem csak a megállókat mondja be, hanem mesél hozzájuk. Sőt, a megállókat mondja be a legkevésbé, inkább a gondolatait, a vicceit - de mégsem érzed azt, hogy eltévednél. És ez az az érzés, ami az igazán jó Budapesten. Hogy sosem vagy egyedül, hogy az emberek hasonlítanak rád.
Mert például azt mondja ez a kedves vezető: "Következik...   a következő megálló." 
És amikor az ember elbizonytalanodna, hogy akkor most mi lesz, pont idejében bemondja: "A helybéliek úgy mondták nekem, hogy Kálvin térnek hívják ezt a helyet." És máris otthon érzed magad, és mosolyogsz. 
És még hozzáteszi hamiskásan: "Egy az egyben váltják a forintot, használják ki..."
Hát nem aranyos? 

És még azt is mondja ez az áldott jó ember: "Jobbra a Múzeumkertben értékálló gondolatok szobra látható....  Nem véletlen, mert Arany." Mindenki érti a szójátékot, az utasok egymásra mosolyognak, odahunyorítanak egymásnak, "ez jó volt", mondja a szemünk, és már két körrel jobban szeretjük egymást.

"Jobbra a piros-sárga csíkos épületben tanulnak a világhírű magyar bölcsészek...  használják bátran a bölcsészeket, nem véletlen van jó hírük."

Ezt ugyan nem értjük, de kedves, és szeretjük érte a vezetőt, már azt sem kívánjuk meg, hogy a megállót bemondja, inkább csak beszélgessen velünk, nekünk jó az is (és akkor értekezhetnék a szereptávolítás fogalmáról, de ez most nem egy szociológiai tanulmány hála istennek, mert akkor 30 oldal alatt nem állnék meg).

És még azt is mondja ez a szívünknek oly kedves honfitársunk: "Az Astoriánál vagyunk, jobbra lehet majd ugrabugrálni.....  Most!"  És mi utasok megint egymásra nevetünk, és megint kicsit jobban szeretjük egymást.

A vezető közben egy kis helyi sztár lesz, a leszálló utasok integetnek neki, rámosolyognak.

"Lassan barátkozzanak meg a gondolattal, hogy utunk végére érünk, mert a végállomás következik."

Az a poén az egészben, hogy itt fű alatt mi utasok ismerősök leszünk közben egymásnak. Leoldódott a szokásos nyilvános arcunk, lazán és barátságosan vihogunk egymásra leszállás közben. 
Mintha évek óta együtt söröznénk.

És ha tudnád, kedves olvasó, milyen fontosak ezek az élmények. Komolyan mondom, ezek a busz- és villamosvezetők többet tesznek a magyar demokráciáért, mint az egész politikai elit 20 év alatt.

Mert ahol emberek azt szokják meg, hogy letapossák őket, rájuk csukják az ajtót, és elmegy az orruk előtt a busz – ott a legkedvesebb élmény, hogy vannak, akik a kötelességeik mellett emberként kezelnek minket – például jókedvre derítenek és varázsolnak egy pici közösséget egy jármű utasaiból. 

Asszem holnap is villamossal megyek.